József Attila: Névnapi dícséret

Rózsás ajkaidon mámoros élet él, munkás két kezeden nyílik a friss tavasz, hajlós-szál derekad - nincs fakadóbb virág! Hűs és drága zafír szemed. Nem dícsérhetem én termetedet sehogy. Oly mű nincs sehol, ó, mely vele érne fel - márványkőben a vér: kő, nem igaz, nem él. Benned vér dübörög, piros. Istentől ragadott bronzkoszorú hajad, arcod lent a pokol dús tüze érlelé, dombor kebled, ime, fénylik, akár a gyöngy. Krisztust vesztene el bokád! Te vagy Máriaként asszonyok asszonya! Nem méltó tereád senki se, jól tudom. Ám én azt akarom, hullva borulj elém, mondván: El ne veszíts! Szeress!

(1922. július 29./1934)

Arany János: Domokos napra

Midőn szüleid és mind akik szeretünk Nyájas köszöntéssel tehozzád sietünk; Midőn kedvedért a - bár hiános - család Vígan ülte körül innepi asztalát: Kedves fiú, hát én mit adjak most neked? Egy édes csemegét: hizelgő éneket?... Nem! azt én nem adok, te sem várod, hiszem. Gaz, ki a Múzsáknak hamis tömjént viszen. Szégyen a lantra, mely költött érdem által Meggyaláztatni és gyalázni nem átall; Minél édesb, annál émelygősb csemege - Annál undoritóbb, minél szebb éneke. Zengjem érdemeid? oh, azok lehetnek: Állasz még küszöbén ifjú életednek; Előtted a küzdés, előtted a pálya, Az erőtlen csügged, az erős megállja. És tudod: az erő micsoda? - Akarat, Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat. Áldjad a jó Istent, ki megálda téged, Adván őreidül szerető szüléket, Adván eszközöket, elhárítni pályád -Annyi más futónak nehéz - akadályát. Áldjad Istent, hanem óvakodj`, amivel Ő álda meg, saját érdemül róni fel. Nemes önbizalom, de ne az önhittség, Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék: Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben. Serdülj, kedves ifju... poharam cseng érted! - Légy ember, ha majdan azt az időt éred. Szeressed hazádat... Oh, a honszerelem Most lehet őszinte, igaz, önzéstelen. Ne is tőle kívánd, amit ő nem adhat: Magadban keressed az édes jutalmat. Csillagi nem lesznek, fényes díszjelei: Keresztje elég van, - de maga viseli. Vess számot erőddel s legjavát, amelyet, Leghasznosbnak itélsz, hazádnak szenteljed. Vagyon sok szüksége, sok fogyatkozása: Bárhol állj, csak tőled előmentét lássa. Serdülj, kedves ifju - habzó kelyhem dagad - A haza igényel munkás, hű fiakat. S ha talán, az érzés tengeréhez jutva, Néked a szelíd lant tisztessége jutna: Hass! buzdíts! egyesíts! hogy osztály ne légyen Köztünk, hol magyar szó, honfiérzet - szégyen. Virág a költészet... egy nép irodalma: De ha nem virágzik, nem is terem a fa. Ha pedig a tettdús férfikor elhíván A lanttól, komolyabb munkásságot kíván: Ne feledd, mily gyönge ama virág bokra, Van szüksége közös ápoló karokra. Serdülj, kedves ifju - még egyszer a kelyhet! - Nőj eléggé nagyra - betölteni helyed!

(1851 augusztus 4.)

Ungvár-Németi Tóth László: Szilassy Ágnesz Kis-aszszonyhoz.

Zöld Kor, `virágzó elme, tiszta szív, Természetes, nem tettetett, szent ösztönök. Nemes tehetség szentül érzeni; S nemes szabadság bátran szólani: A` legnagyobb jók mind azok között Mellyekben a` Természet részesít. Nemes Kar, érték, `s olly bőség - szaru, Melly minden áldással bövölködik, Hogy a` mi tetszenék, reád bugyogja. Magas Születés, nemes neveltetés, Nagy érdemű Szülék, Atyák, `a Anyák; A` legnagyobb jók mind azok között, Mellyenben a` Szerencse részesít. Szent, tiszta, fedhetetlen erkölcs, Nyájas tekintet, kellemes beszéd; Okos, meg ért, `s világos értelem: A` leg nagyobb jók mind azok között: A` mellyeket magunk szerezhetünk! Azért, ha mind ezeknek birtokok - Kezében volna - bár akár kinek, Nincs, a` mit annak vagy kivánni tudjak, Vagy akármi Isten tudna közleni! -

Ungvár-Németi Tóth László: A` Róka és a` Szőlő

Látván az éhes róka egy Szőlő-lugast, El kezd ugrálni a` finom gyümölcs után, De majd, hogy el nem érte a szép fürtöket: Éretlen is még az, pedig bizony nekem Nem kell szegény egreske. Igy szól `s el megyen. Gyalázni szoktuk, a` mihez nem juthatunk.

Ungvár-Németi Tóth László: A` Papagáj

Egy otromba nagy Papagáj ki rontván ketreczét, Megyen egy berekbe, hogy magának, társai` A` több madárkák seregökön rangot vegyen. E` végre követi a` hamis Tudósokat, Tekintetökre, és hangjokra nézve is. Gyaláz, `s ki gúnyol mindent. Neki a` Fülmile Vontatva; a` Kenderike sehogy sem énekel; A` kis Barázda-billegető pedig, - talám Tudhatna, úgy mond, valamit, a` mint ismerem, Ha ugyan tanulna, `s én lehetnék mestere, Nincsen madár, nincs egy sem, a` melly ö neki Kedvére szólna. Innen a` leg ékesebb Madárka-dalt is ketté vágja, `s meg szegi. Egykor meg unván mások is a` gyalázatot, Meg kérik a` Papagájt; "Uram ! szólj már Te is, Ne csak fütyölj mindég, beszélj, vagy énekelj, `S hagyjad, csodáljuk, és kövessük szép szavad`. Mikor a` Papagáj rémülten; Uraim! igy felel, Én jól fütyölök; de énekelni nem tudok! -

Rudnyánszky Gyula: A csípős versekből

A rendjelet megérdemelni, Nem kell ehez szív, - csak egy kéz, mely ád; S a rendjelet viselni? Ehez sem kell ész, csak - kabát.

Kosztolányi Dezső: Kalauz

Mért érzem én azt oly gyakran és egyre visszatérőn, mindig világosabban, hogy villamoskalauz is vagyok? Dülöngve a kocsi ingó talaján, bőrtáska nyakamban, állok. Amint pedig megsimítom homlokomat s a koplalástól kis arcomat, halavány emléke ég életemnek az ujjaim hegyén s emlékezem. Aztán mikor vágtat a kocsi, hadonászom, magasba kinyúlva, tépem kezeimmel őrjöngve a bőrszíjt, csöngetve indulást, újra megállót, és rossz fogaim közt szidom, ezt a komisz életet s a komisz gazdagokat. Úgy hogy már nem is ő, hanem én, a csontja, a teste, a vére, a lelke, egészen. Mért érzem én ezt?

(1928)

Bálintffy Etelka: Üt az óra...

Üt az óra egyet... kettőt... Kandallómban hamvad a tűz... Künn a vihar szilaj szele őrületes játékot űz; Hófuvalmat hajt az útra, Majd rohanva, kacagva hoz Egy-egy hideg jégdarabot, S odaveri ablakomhoz. Mily félelmes, minő rémes Lehet most ott künn a pusztán, Midőn minden élő hang, mit Egy-egy farkas ordítoz tán, Mikor a hó egyformára Borít utat, halmot, völgyet, És a vihar vaskezével Megráz házat, erdőt, tölgyet. Kicsinyke ház tetejébe Néha gyorsan bekap a szél; Majd odafú ablakához, S rémületes dolgot beszél. Kicsinyke ház tűzhelyénél Hogyha ülsz most, édesanyám, És ha gyorsan perg a rokka, Gondolsz-e rám? gondolsz-e rám?

Ábrányi Emil: Keresem az Istent.

Különös zarándok állott meg előttem, Az esti homályban, az alkonyi ködben. Hosszú haja kuszán omlott a szemébe, Kínos barázdákkal volt fölszántva képe És egész alakján valami nagy bánat Árnyéka borongott, mely szivemre támadt S a részvét forrását megnyitotta bennem. Oda lépett hozzám: "Engedj megpihennem!" Nyájas szemmel néztem a sötét emberre: ""Ülj le mellém, vándor s mondd el, hova, merre? Merre visz az útad és mióta járod Nyugtalan léptekkel a messze világot?"" Megvillant a szeme és vonagló szája Ily szavakra nyílott: "Hosszú volt a pálya Amit én bejártam - de az örök álom Addig nem jöhet rám, míg föl nem találom, Addig nincs nyugalmam, míg meg nem kerestem! Mert tudd meg, mi történt: - elveszett az Isten!" Zavar a szemében, zavar a szavában, - Boldogtalan ember, tudtam, hányadán van! Úgy sajnáltam szegényt. Szótlanul merengve Üldögélt mellettem s az alkonyi csendbe Mély, nehéz sohajja szakadozva szállott. Megragadta botját, azután fölállott. Maradásra kértem, szóltam hozzá lágyan: "Jó vándor, maradj itt, meg van vetve ágyam, Hajnal-hasadásig szunnyadozzál benne. Bárki légy, ha szenvedsz, írt adok sebedre, Hogy megenyhithessem, hogy meggyógyíthassam!" ""Keresem az Istent!"" szólt s tovább ment lassan. - --------------------------------------------------------- És elröppent egy év, mint könnyű lehellet. Egyszer, amint este, csillagfénye mellett Békés, boldog szívvel álmaimat szőttem -: A szomoru vándor csak megállt előttem. "Nos" - szólottam hozzá, - "üdvözöllek, testvér! Megvan-e az Isten, akit úgy kerestél?" Oda roskadt mellém s mint a sebes zápor Összegyült keserve omlott ajakából. ""Mentem először is a nagy palotákba, Színarannyal festve, márványkőből vágva. Elbolyongtam, ó föld, félisteneidhez, Suttogván magamban: Itt kell lenni, itt lesz, A hatalmasok közt, kiknél minden óra Gyönyör és boldogság; - akik egy fél-szóra Milliók nyugalmát, jólétét teszik föl, S múló vágyaikból, kis szeszélyeikből Századokra szabják nemzetek törvényét. Kik a földi élet minden báját, fényét Csecsemő-kezekkel játszva elkapdossák: Itt, ezeknél lappang az isteni jóság, Irgalom, bölcsesség, erkölcsök tökélye, Az igazság csúcsa és a szellem mélye! S mit találtam náluk? Hitvány, semmi elmét, A gőg butaságát s a kéjvágy förtelmét! Hol van hát az Isten? Ah! a templomokban, Zárdák menedékén - ott rejtőzik, ott van, A tömjénes oltár, a szék közelében, Hol mindennap róla prédikálnak szépen! Mentem a papokhoz, sorra jártam őket... És találtam - ó ég! - szent kereskedőket, Akik az Istenből üzletet csináltak! Néma megvetéssel forditottam hátat. Mentem a tudóshoz, mentem a művészhez. Náluk van bizonnyal! Istenileg érez A magasztos költő; lénye csupa eszmény, Szüntelen a szépet, a nagyot keresvén. S mit találtam náluk? Önző, irigy lelket És egy darab koncot, mely fölött pereltek. Mutogatták vígan egymás szennyét, foltját, Boldog kárörömmel egymást megcsufolták Rátapostak durván gyöngébb társaikra, Hogy kihúnyjon bennök az isteni szikra, Szidták, tépték egymást, mint az utonállók - Nem! Amit kerestem, nem találtam nálok! Hova menjek? Lábam ingadozva lépett A nyomor lakába... És láttam a népet! Láttam sorvadt munkást, iszonyú csontvázat, Aki bősz haraggal sorsa ellen lázadt S meghalt, mint veszett eb, agyonütve félig. Láttam a börtönök sápadt csemetéit, A hat éves tolvajt, a tiz éves zsiványt, S megcsömörlött lelkem halni, halni kivánt! Láttam az anyát is, az anyát, ki ölbe Hordott csecsemőjét gonoszúl megölte. Láttam az apát is, könnyemen keresztűl, A komor családfőt, aki gyökerestűl Irtotta ki fázó, éhező családját, Mint ahogy kertészek a dudvát gyomlálják. El, csak el! Borzadva hagytam ott a népet, - Nincs ott Isten, ahol ilyenek történnek!"" Lehajtotta fejét, tenyerébe fogta. Úgy maradt sokáig, csöndesen zokogva. Azután felszökkent, őrült lázban égve, S kezdett futni, futni, be a messzeségbe. Harsány, búgó hangja visszacsengett fájón: "Elveszett az Isten! De meg kell találnom!"

(1888.)

Ábrányi Emil: Nincs válasz

Öreg bölcs, mondd csak: Míg mi a halottat, A szenvedőket telehintjük könnyel: Az Isten, aki mindnyájunknak atyja, Mért nézi mindezt jéghideg közönnyel? - Nem tudom! Talán azért, mert tudja jól az Isten, Hogy nincs halál, s örökké tart az élet? Hogy más alakban támadunk föl ujra, Ha régi formánk széttört, semmivé lett? - Nem tudom! Ismertem embert. Nem tett soha rosszat. Nemes, nagy lelkén nem volt soha szenyfolt. S csapások érték, hogy csaknem megőrült! Mért szenvedett így, hogyha bűntelen volt? - Nem tudom! Ismertem embert. Maga volt a gazság. De életét bőségben, vígan élte, S fénylett rá folyvást a szerencse napja! Ha hitvány volt, az Isten mért kimélte? - Nem tudom! Vagy van talán igazság, túl a földön? Van angyal, végzést lángbetükkel író? Van, aki lát, hall és itéletet mond, Különbet, jobbat, mint a földi bíró? - Nem tudom! A vénség elhal, sírba dől. Helyén van. Korhadt, kiélt. De jó uram, felelj meg E bús kérdésre: Mért hal meg a bájos, Friss, édes jószág - mért hal meg a gyermek? - Nem tudom! Egy eb döge s halott Napóleon közt Nincsen különbség? Úgy elpusztul éppen A fényes lángész, mint a ronda állat, Mely túrt, sarat túrt teljes életében? - Nem tudom! Hát életünknek nincs más célja, mint az, Hogy porrá váljunk, temetői röggé? Legyek módjára röpködjünk a fényben Pár évig - aztán rothadjunk örökké? - Nem tudom! Biztos, hogy végül megfagy az egész föld! Ha mindezt tudja és előre látja: Mért küzd, mért épit, mért tanúl az ember? Felelj meg erre, bölcsesség barátja? - Nem tudom! Ó szép öreg bölcs! Mielőtt kilobbansz S hulládon férgek milliói rágnak - Mondd: érdemes volt a világra jönnöd? Mondd: van-e célja az egész világnak? - Nem tudom!
			(1890.)

Réthy László: Isten képe.

Hatodnapon teremte Isten embert, Mint Mózes első könyve mondja: Saját képére! s aztán megpihent, mert A nagy probléma meg volt oldva. Saját képére? - Különös, hiszen ha Végignézzük az emberfajokat, A fehértől a koromfeketéig Egymásmellett van minden változat. Az igazi melyik hát - amely joggal Hivatkozhatik Isten képire? - Olyan kérdés ez, melynek sohasem Juthatnak el a - végire. De ha a tételt megforditjuk: - Az ember alkotta meg Istenét! Megértjük, mért volt fehér Jahve És mért imád a néger feketét? Az Isteneszmének az ember Amilyen maga, olyan színt ád, Amilyen saját lelke, lénye: Hisz’ magáról veszi a mintát! Ha ember helyett a világon, Más állatfaj volna a vezető, Isten képét minden bizonnyal Úgy festenék, amilyen ő. Ha a madár volna e sorsban, Azt mondaná, ha a nap fölkel: A láthatáron égi Isten Arany páva alakban jő fel. Ha pók volna szellemfölényben: Órjás póknak képzelné Istent, Ki hálójával tartja össze Az Eget, Földet, a nagy Mindent! S ha szarvasmarha volna az, ki Megértené a Mindenséget: - Egetrázó múúú! ünnepelné Az aranyszarvú istenséget!

Réthy László: Monothesimus.

Jahve teremté a Világot, Egy szavával, mondván: Legyen! S a nap sütött s forgott a föld, és Völgyben fű nőtt s a fa a hegyen. A hal eviczkélt a habokban, Nílusban krokodíl lakott, S az ember bicskájával egy jó Nagy bunkós botot faragott. Hogy megküzdjön a mamuttal s más Vadakkal, - de történt az is, Hogy fejebúbján vágta Ábelt, Káin a gonosz, a hamis. Éva anya is meghalt és más nő Nem lehetett semerre sem, S csodás! megszaporodott mégis Nő nélkül az emberi nem. S bolond fejjel sok mindent gondolt A világról, mely az - övé, Azt hitte Isten van tán száz is, És meséit tovább szövé. De Jahve nem tűrhette végre, Hogy nem tudják, hogy ő csak Egy, S zsidóknak nyilatkoztatá ki, E nagy titkot az égi kegy. Zsidóktól görögök, latinok S más népek tanúlták meg azt, (A kis Földközi-tenger szélén) Hogy mi az üdv, mi az igaz? Természetes, hogy a menyország, Rendelkezésre nekik áll, S akik nem egyistenhivők, hajh! Sorsuk a kárhozat, halál! De hisz Isten még sok más népfajt Teremtett saját képire! S aztéket, pápuát ’s még száz mást Mért felejtett el ennyire? Hogy e szegények, butaságban, S ős balbonában sinylenek, Pedig egy szavába kerűl csak: Hogy ők is üdvözüljenek! Hja! ugy történt, hogy mikor Jahve: Sugalmazta a Bibliát, Csak nagysokára fedezték fel Amerikát s Ausztráliát.

Palágyi Lajos: Egy papról

Te hiszed a jó Istent. Én is Hiszem a nagy gondviselőt. E két hit eltér kissé mégis: Én ingyen hiszem őt.

Réthy László: A kassai dómban.

Kora reggel még, - oly hideg van - S kis gyermekek hosszú sorokban Templomba mennek. Fiúk s lányok; külön padokba’ Imát rebegnek fagyoskodva A jó Istennek! Mise van s hosszú zsolozsmákat Osztály-tanitók intonálnak S mind énekelnek. Köhécsel egy köhécsel másik, Fiú s lány valamennyi fázik. S a percek telnek. Merev szemű, mogorva szentek, Maguk elé némán tekintnek. S az ódon ablak Üvegkockáin játszi szinbe, Egy-egy félénk sugárkát hint be, Az aranyos nap. A mise vége. - Nagy zsivajjal Tolong, siet ki a gyerekraj, Ragyog kint minden: A tavasz édes illatárja, A gyermekek szivét átjárja: Itt van az Isten!

Réthy László: Angyalok.

Éhinség előtt Vonatkozással Szabolcska Mihály egy minap megjelent költeményére. Micsoda nyár! - Rettentő kép ez! Kiég a föld, patak kiszárad; Erdőn, mezőn, amerre járok Alig látok egy zöld fűszálat. Sehol egy felhő! - Lángol a nap, S mint tűztenger izzó a lég, Az ég csókja volna - a máskor Kicsúfolt hitvány "csapadék!" Micsoda nyár! - s milyen tél vár ránk? Szegénynek ki ád kenyeret? Fájdalom, úgy van, - az éhinség Sötét démonja fenyeget. Nincsen takarmány! Szegény állat Potom pénzért kerűl piacra, Kis gazdaságok mennek tönkre, S tovább üvölt az élet harca. S egy ígét hallok: - "Isten büntet, Mert bűnös az emberi nem; Nézzétek, ime Isten újja! Az Égből jön az intelem!" Szent igaz, hogy hitvány az ember, De azt már fel nem foghatom: Vajjon mit vétett Isten ellen A szegény koplaló barom?

Réthy László: Angyalok.

E földi élet csak küszöb Egy fényes, magas Lét felé, Midőn a lélek boldogan Jut Istennek színe elé. Mily fényben trónol az Atya! Jobbján fiával és körűl: Rózsás felhőcskék habjain Milljó angyal repes, örűl. Anyáknak, hogyha gyermekük’ Veszitik el, milyen vígasz... (!) - "Isten magához vette" - most Aranyszárnyú kis angyal az... Mily megható (!), mikor beteg A kis poronty s az anya szól: "Bár elvenné Istenke őt, Akkor járna szegényke jól..." S míg angyalokkal tölti be, A Menny hét szféráját a Hit: A földön gyűlni látjuk a Pici síroknak ezreit...

Réthy László: Krisztusban élek.

Egész lélekkel, igaz szívvel Hódolok Krisztus szellemének! -Minden szavamból rám ismernek: Akik igazán keresztények. Imádom Krisztust! - Nagy szivének Hallgatom forró dobbanását, Az élet roppant mozgalmában: -Tengernyi hazugságon át! Ha Krisztus ma eljönne hozzánk S körülnézne a föld - színén: Csalódás, fájdalom, keservek Ütnének sebet nagy szívén. Azt látná itt, hogy fényes kasztok, Formákká törpiték az eszményt, Külsőségek, jelszók és dogmák Jelentik a hithű keresztényt! Csodálkozna, ha maga látná, Hogy vallása - "felekezet". S zárt érdekszövetkezetekké Szorúlt az "Emberszeretet!" És csodálkozna, hogy a kasztok, Az észt is lebilincselék: Kimondva, hogy Krisztus korának Tudása - örökre elég! Pedig Krisztus ilyet nem kívánt, Hisz a tudás - az csak keret, Mely korról korra változik, de Örök eszmény a "Szeretet!" Krisztus tana, nem tudomány, de Érzés! - mely szivünkhöz van kötve, Virág, amelynek gyökere Befogódzik a földi rögbe. Nem korok s fajok külömbsége A szeretet s a gyűlölet! Légy pogány bár, Jézusban élsz, ha Szent tanitását követed! Egész lélekkel, igaz szívvel Hódolok Krisztus szellemének! Ne vessétek meg a "hitetlent" Türelmes szívü keresztények!

Réthy László: A régi és az uj Isten.

A hajdankorban, aranykorban Göröghon szép szigetvilágát A rózsaújjú szűzi hajnal, Édes fuvalma lengte át. A mezők virágdiszt öltöttek, S a partra gyöngyöt szórt a hullám. S mint pillangók a virágkelyhen: Úgy szerettek, ifjú s a lány. Csak álmodott az ember s mit sem Sejtett, mi kétkedővé tenne, Az ég s a tenger tükör volt és Saját képmását látta benne. Emberi hangon beszélt minden, Virág, fény, árnyék, szélvész, tenger, S az ég s föld bájos összhangjában Gyermek és költő volt az ember. Az Olymp’ magas ködös ormán Zeüsz volt a fő-intéző, ki Az istenek és istennőknek Hívatását jelölte ki. Magának tartva meg a kormányt, S ha a világ romlásnak indúl: Rettegjen a föld minden népe, Villámai csapásitul. S a kiklopszok (villámkovácsok), A munkában karuk fesziték, Hogyha dörögni akar Zéüsz, Villám készlet legyen elég. De uj kor jött s az Olympusról Eltüntek mind az istenek: Szétfoszlott a mesék világa, Csak Zéüsz maradt meg, az Egy! Keresztény Isten lett Zéüszből, -Nem testi lény, de égi szellem, De megtartotta a villámot A bünrehajló ember ellen. És térdre hull, minden jó lélek, Ha zeng az ég s mennykő hull szerte, Csak a fizikus mühelyében nincs meg A Költészetnek ihlete. Most olvasom, hogy Towbridge doktor, Gőzbe villámszikrát pattintott, S dörgést produkált műhelyében, Zéüsz dolgába kapva ott. S konstatálta, hogyha a villám, A felhőt hévvel rázza fel: Az hydrogén és oxygénre Nagy dördülettel bomlik el.

Réthy László: Régi és uj világ.

A vallás menyországot ígér, Ott lesz a lélek örök üdve! Ez a hagyomány Egyptomból Került be a keresztény hitbe. I-ső kép. Ha földi pályánk megfutottuk itt, S levetjük lelkünk súlyos lánczait: Valami édes gyönyör vár, a mi Sorsunk nyügét felfogja váltani. Hogy mi az? - nem tud arról senkisem, Nem tudomány az: álom, sejtelem, Ami megfesti azt az életet, Amely a csillagokon túl lehet... És ahány hívő, anyiféle kép Színeződik meg az az égi kép. Az eszkimónak kövér fóka kell, Sok zsirja legyen, sose fogyjon el; Az ozmán, húri csókját várja itt, S szolgálatára áldozatjait, Kiket levágott Allahért, s aki Elmaradt zsoldját mostan adja ki. - Nekünk más eszmék lánczolatjakép, Valami lelki éden az az ég! II-ik kép. Az első szegény keresztények Kik Róma igaját viselték: Sanyargva, titkon, szüzi hittel Nézték, mily szép a ragyogó ég! Lelkük heve, minden ábrándja Olvadt belé a meny-kultuszba, S égi boldogságért esengtek, Megvetve, üldözve, kifosztva. S a középkorban, melynek "békó" És a "szent-kereszt" volt a képe: Jó papok hirdették, hogy tűrj, mert Az égben lesz az örök béke. E föld csak a siralom völgye! - S az ember szive tűrt, nem lázadt, S mint állat húzva rabigáját, Múlt lassan, század után, század. Kiváltságosak, úri rendek, Éltek vidám, hangos időket, S kik koplaltak s izzadtak értök? - Menyországgal főzték le őket. III-ik kép. De egyszer arra napnyugatra A horizonton szürke ködbe, Egy piros fény húzódott s mintha A lomha ködbe belekötne... Majd fényvillámok sziporkázva Mint színes csillagok kerengtek, S a hajnal jött s Páris felett Egy ismeretlen nap derengett! Feljött a nap, megmozdúlt Európa S lángözönt öntött a világra, S az álmos lelkeket felrázta, A szabadság szent harsonája! Uj világ jött s a középkornak Leomlott romjain uj eszmék És életelvek friss erői Fajunkat új munkára kelték. IV-ik kép. Csak itt, csak itt, ezen a földön Keressük életünknek czélját! A meny? - csak látszat, képzelődés Laplace és Herschel távcsövén át. Eszményünk, hogy fajunk e földet Révpartnak, otthonának lássa, Munkásnak, tudósnak, királynak A "közjó" legyen hivatása! "Egy a másért" legyen a jelszó! Ez edze meg legjobb erőnket, Ne lássunk méltatlan nyomort, és Elhagyott árvát, éhezőket. Mily szép ez a mi kicsi földünk, - Elámul szemünk a sok kincsen! S hányan vannak közöttünk, kiknek Még betevő falatjuk sincsen? Végszó: És száll az eszme sólyomszárnyon Végig a nagy kerek világon; S a humanizmus géniusza int: A "földön" akarunk mi boldogulni mind!

Réthy László: A gondviselés.

Mily szép a Föld! - mező ha zöldel S nyár derekán aranykalászt terem; A folyamakban hal tenyész s a háló Nem jő fel zsákmány nélkül sohsem. A nyáj s a csorda legelész s a csengő Elhallik messze, - idyll, hangulat; Az erdő szélen kürt szól s roskadó Szarvast űz egy vídám 1ovascsapat. A kertben méhkasok szép rendben állnak, Kis nyilásukon méhek nyüzsgenek, S ha édes mézzel megtelt már a kas, A méhtől elszedik - az emberek. Mert emberek vagyunk! - urak! - s a földtekén Azért van állat, növény, - gyöngy s arany, -lsten rendelte igy, a jó, a bölcs: - Hogy mienk legyen minden, ami van. S az oltárokról tömjén füstje száll Az Égbe, honnan minden jó ered; Hozsánna a nagy, szent, bölcs Gondozónak Ki minket embereket így szeret! De ám a mezők liliomait Is ő teremté s öltözteti fel! S a póknak is ő adta, hogyha éhes Hálójával a legyet fogja el. A vércsének, hogy gyors csapással A szegény fürjet fojtsa meg, Midőn a barázdákba’ futva Rovarra vadász kicsinyeinek. Ha erdő mélyén andalogsz s a lombok Között hallod a csalogány dalát: Nem látod-e sötéten elsuhanni A leselkedő fekete halált? Öldöklés mindenütt - Az élet Ily zordon, sivár terven épült! Egy Alkotó szerzette ezt a sok kínt? Nagy nevének - díszül, dicsőségül? Mi gyönyört lel ez alkotásban, Hogy teremtményi egymást falják? Hogy oda dobta a szegényt s a gyengét A zsarnoknak, - hogy azt uralják? Mi gyönyört lel az ádáz küzdelemben, Mely nemzet s nemzet közt dúl véresen, A világtörténet évezrein ...? -Mondjátok hittudósok meg nekem! Mondjátok meg, hogy mi értelme van A "fátumnak" mely vakon szórja szét: -Nem válogatva jóba’, rosszba’ - A pusztulás s a halál mételyét? A véletlennek mért van ily hatalma? A rendszerbe hogy illlik ez bele, Amelyet alkotott s vezérel Egy gondviselő atyai keze?... Nem, nem! Nem vagyok én hitetlen, De Zarathustra vallása igaz! Két Isten van: egy Jó és egy Gonosz! S amit látunk magunk körűl a földön, Mérhetlen sok száz emberöltőn. Örömet, kínt, diadalt és nyomort, Mit a forgó szerencse szele összehord: E két Istennek örök harca az!