Kosztolányi Dezső: Kalauz

Mért érzem én azt oly gyakran és egyre visszatérőn, mindig világosabban, hogy villamoskalauz is vagyok? Dülöngve a kocsi ingó talaján, bőrtáska nyakamban, állok. Amint pedig megsimítom homlokomat s a koplalástól kis arcomat, halavány emléke ég életemnek az ujjaim hegyén s emlékezem. Aztán mikor vágtat a kocsi, hadonászom, magasba kinyúlva, tépem kezeimmel őrjöngve a bőrszíjt, csöngetve indulást, újra megállót, és rossz fogaim közt szidom, ezt a komisz életet s a komisz gazdagokat. Úgy hogy már nem is ő, hanem én, a csontja, a teste, a vére, a lelke, egészen. Mért érzem én ezt?

(1928)

Kosztolányi Dezső: Anya

Megláncoltál megint a karjaiddal, anyám, anyám. Reám raktad a gyöngeséged mázsás bilincseit. Most hordalak fájó lelkemben téged, amint te hordtál. Rád gondolok, kávédra, könnyeidre, özvegyi fődre. Veszekszem én veled és gondjaiddal, foggal-körömmel. Ha vidáman ballagnék egymagamban, mellettem lépkedsz. Első nő rég-elveszett édenemből, Éva leánya. Gyötörsz te is, áldott, s én mint gavallér, sírva szeretlek.

(1928)

Kosztolányi Dezső: Leány

Ó, bánatom, te édes fiatal lány,
ki ittmaradtál vélem egyedül,
leányos bánat - vérszegény és halvány,
légy regemondó szebb idők felül.

A bánat: az leány. Leány: a bánat.
És lány az anyja, az öröm, a csók.
Légy mása most szép és gonosz anyádnak,
ki tégedet - és engem - elhagyott.

Letört apád szeresd. És ülj szegényes,
magányos abroszomhoz bús ebédhez,
s legyen szavad futó anyád szava.

Ártatlan álma bűnös életemnek:
vezess, vezess. És én is majd vezetlek,
mint tiszta lányát egy deres apa.

(1910)