Rudnyánszky Gyula: A csípős versekből

A rendjelet megérdemelni, Nem kell ehez szív, - csak egy kéz, mely ád; S a rendjelet viselni? Ehez sem kell ész, csak - kabát.

Réthy László: Monothesimus.

Jahve teremté a Világot, Egy szavával, mondván: Legyen! S a nap sütött s forgott a föld, és Völgyben fű nőtt s a fa a hegyen. A hal eviczkélt a habokban, Nílusban krokodíl lakott, S az ember bicskájával egy jó Nagy bunkós botot faragott. Hogy megküzdjön a mamuttal s más Vadakkal, - de történt az is, Hogy fejebúbján vágta Ábelt, Káin a gonosz, a hamis. Éva anya is meghalt és más nő Nem lehetett semerre sem, S csodás! megszaporodott mégis Nő nélkül az emberi nem. S bolond fejjel sok mindent gondolt A világról, mely az - övé, Azt hitte Isten van tán száz is, És meséit tovább szövé. De Jahve nem tűrhette végre, Hogy nem tudják, hogy ő csak Egy, S zsidóknak nyilatkoztatá ki, E nagy titkot az égi kegy. Zsidóktól görögök, latinok S más népek tanúlták meg azt, (A kis Földközi-tenger szélén) Hogy mi az üdv, mi az igaz? Természetes, hogy a menyország, Rendelkezésre nekik áll, S akik nem egyistenhivők, hajh! Sorsuk a kárhozat, halál! De hisz Isten még sok más népfajt Teremtett saját képire! S aztéket, pápuát ’s még száz mást Mért felejtett el ennyire? Hogy e szegények, butaságban, S ős balbonában sinylenek, Pedig egy szavába kerűl csak: Hogy ők is üdvözüljenek! Hja! ugy történt, hogy mikor Jahve: Sugalmazta a Bibliát, Csak nagysokára fedezték fel Amerikát s Ausztráliát.

Réthy László: Régi és uj világ.

A vallás menyországot ígér, Ott lesz a lélek örök üdve! Ez a hagyomány Egyptomból Került be a keresztény hitbe. I-ső kép. Ha földi pályánk megfutottuk itt, S levetjük lelkünk súlyos lánczait: Valami édes gyönyör vár, a mi Sorsunk nyügét felfogja váltani. Hogy mi az? - nem tud arról senkisem, Nem tudomány az: álom, sejtelem, Ami megfesti azt az életet, Amely a csillagokon túl lehet... És ahány hívő, anyiféle kép Színeződik meg az az égi kép. Az eszkimónak kövér fóka kell, Sok zsirja legyen, sose fogyjon el; Az ozmán, húri csókját várja itt, S szolgálatára áldozatjait, Kiket levágott Allahért, s aki Elmaradt zsoldját mostan adja ki. - Nekünk más eszmék lánczolatjakép, Valami lelki éden az az ég! II-ik kép. Az első szegény keresztények Kik Róma igaját viselték: Sanyargva, titkon, szüzi hittel Nézték, mily szép a ragyogó ég! Lelkük heve, minden ábrándja Olvadt belé a meny-kultuszba, S égi boldogságért esengtek, Megvetve, üldözve, kifosztva. S a középkorban, melynek "békó" És a "szent-kereszt" volt a képe: Jó papok hirdették, hogy tűrj, mert Az égben lesz az örök béke. E föld csak a siralom völgye! - S az ember szive tűrt, nem lázadt, S mint állat húzva rabigáját, Múlt lassan, század után, század. Kiváltságosak, úri rendek, Éltek vidám, hangos időket, S kik koplaltak s izzadtak értök? - Menyországgal főzték le őket. III-ik kép. De egyszer arra napnyugatra A horizonton szürke ködbe, Egy piros fény húzódott s mintha A lomha ködbe belekötne... Majd fényvillámok sziporkázva Mint színes csillagok kerengtek, S a hajnal jött s Páris felett Egy ismeretlen nap derengett! Feljött a nap, megmozdúlt Európa S lángözönt öntött a világra, S az álmos lelkeket felrázta, A szabadság szent harsonája! Uj világ jött s a középkornak Leomlott romjain uj eszmék És életelvek friss erői Fajunkat új munkára kelték. IV-ik kép. Csak itt, csak itt, ezen a földön Keressük életünknek czélját! A meny? - csak látszat, képzelődés Laplace és Herschel távcsövén át. Eszményünk, hogy fajunk e földet Révpartnak, otthonának lássa, Munkásnak, tudósnak, királynak A "közjó" legyen hivatása! "Egy a másért" legyen a jelszó! Ez edze meg legjobb erőnket, Ne lássunk méltatlan nyomort, és Elhagyott árvát, éhezőket. Mily szép ez a mi kicsi földünk, - Elámul szemünk a sok kincsen! S hányan vannak közöttünk, kiknek Még betevő falatjuk sincsen? Végszó: És száll az eszme sólyomszárnyon Végig a nagy kerek világon; S a humanizmus géniusza int: A "földön" akarunk mi boldogulni mind!