Bálintffy Etelka: Üt az óra...

Üt az óra egyet... kettőt... Kandallómban hamvad a tűz... Künn a vihar szilaj szele őrületes játékot űz; Hófuvalmat hajt az útra, Majd rohanva, kacagva hoz Egy-egy hideg jégdarabot, S odaveri ablakomhoz. Mily félelmes, minő rémes Lehet most ott künn a pusztán, Midőn minden élő hang, mit Egy-egy farkas ordítoz tán, Mikor a hó egyformára Borít utat, halmot, völgyet, És a vihar vaskezével Megráz házat, erdőt, tölgyet. Kicsinyke ház tetejébe Néha gyorsan bekap a szél; Majd odafú ablakához, S rémületes dolgot beszél. Kicsinyke ház tűzhelyénél Hogyha ülsz most, édesanyám, És ha gyorsan perg a rokka, Gondolsz-e rám? gondolsz-e rám?

Bálintffy Etelka: Piciny fiamnak

Piciny fiamnak kék szeme van, A másiknak sötét, bogár; Ez játszi, vidám, mint a tavasz, Az szenvedélyes, mint a nyár. Emebben annyi szelídség van, Amabban annyi dac, szeszély; Ez engedelmes, mint az angyal, Amaz parancsol, s mit se fél. Ez szép, mert arca szende, bájos, S mint galamb tolla, oly fehér; Az, mert szemében annyi tűz van, Arcában annyi ész, erély. És nem tudom, hogy melyik drágább, Hogy melyik kedvesebb nekem, Csak azt tudom, hogy mind a kettőt Oly végtelenül szeretem!