Réthy László: Az anyanyelv.

Az emberek, ha járnak-kelnek, Hallanak mindenféle nyelvet: - Egyik csicsergő, fülbemászó. Ez komoly, az meg fennhéjázó; Egyik mintha nehézkes lenne, Mintha rithmus sem volna benne; Ebben túl sok a mássalhangzó, Abban meg lágyan hangzik a szó: De bármiféle, valamennyi Jót, szépet egyaránt fejez ki. Melyik hát a sok közt a legszebb? Nincs aki erre megfelelhet... Minden nyelv szép, hisz jó anyácskánk Csókjával hagyta nyelvünket ránk: A lelke szólt a bölcsődalba, S sírig azt halljuk - ébren-alva.

Réthy László: Örök igazság.

Mióta ember van a földön. A létezése okát kereste, Istent látott a Tűzgolyóba nappal, S holdfényben, csillagokban este. S ha sok halat adott a tenger. Vagy dögvész lepte barmait meg: Azt képzelte szegény, hogy égben s földön Harca folyik az isteneknek. Jó és gonosz véres küzdelme! Miből agya semmit sem ért meg... - Érzi, hogy ember, aki vadat ejt le, Mégis kicsi, nyomorgó féreg. S terhét hurcolva roskadásig, Lelke egy jobb létért esengett, S megalkotá a tulvilág hitét, mely Sebére hint gyógyitó cseppet. S jött egy próféta, akinél jobb Lelket nem látott a világ még, S az emberszeretet hitét hirdetve Feláldozta magát fajunkért. Két ezredév mult el azóta, S az emberiség ma se boldog, A tudás törte fel a titok nyitját: Önzés az Élet, s erőszak a Jog! Testvériség! - csak hiú álom Az "Én" a cél, a törvény, sarkpont, Jó az, mi Nékem jó és gonosz minden, Mi vágyam elé sorompót vont. Legszebb nő az, ki Nékem legszebb, S az Én hitem igaz s a legjobb, S barátom az, ki a nagy ádáz harcban Egy célra tör s Velem kezet fog. A harc folyik és földtekénken Minden rög egy gyengébbnek sírja, S az erősebb válik ki diadallal, Mert az győz - aki jobban bírja... S igy lesz mindig s uj korszakokban Uj jelszók váltják fel a régit, Hitvallások lesznek majd mások, ujak, Hirdetve koruk bölcseségit. S a jövő ködképében látok Egy nagy hajót fényben evezni, Melyet a változó korok eszméi Sem hagytak a hullámba veszni. Egy hitvallás hajója az, mely Egy igazságot visz magával, Melyet, ha már nem hiszünk semmit, semmit: - Minden lélek magáénak vall. Igazság, mely mindig igaz volt, Mit vall a sziv és tud az elme, Egy igazság! - mely túl él minden kort s ez: Az anyaszív örök szerelme! S megy a hajó, folytatja útját, S a hullámokat büszkén járja, S az élet tengerén a szél zúg: "Szent anyasziv! - Óh Ave Mária".

Réthy László: Nőm halálakor.

Beteg volt szegény, - nagy keservek Ütölttek házunkon tanyát: A lelkem sírt, ha vigasztaltam A hervadó, szelíd anyát. Két pici gyermekünk napestig Játszadozott a kis lakásban: Nem értették, hogy falaink közt Mily mérhetetlen bánat van? Aztán meghalt és ott állottam A sírnál, csüggedten, letörve; S a kisebbik gyermekem kérdé: - Mért teszik a mamát gödörbe? - Hazajöttünk és nehány hétig A "mamát" emlegették még: - Hogy egy szép aranyos kocsin Messze, egy kertbe elvitték... Aztán rokonokhoz jutottak S szépen nőttek a gyermekek: És a kedves uj környezetben Egészen otthonossá lettek. Egyszer hallottam egyiktől, hogy "Tuli mama" vigyáz miránk: - De ugye apus, egyszer régen Volt nekünk egy másik mamánk?

(Tokaji Nagy Irén, meghalt Budapesten 1893. március 14-én)

Komjáthy Jenő: Anyámhoz

Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje, Szivedből szeretet s élet szakad; Nappalodik a szenvedélyek éje, Meleg sugárként ömlik szét szavad. Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben, Szeretni, hinni ó, taníts meg engem! Szivedbe Isten lelke költözött... Áldott vagy te az asszonyok között! Ragyogjon arcod és ne sírj miattam! Bár most levert és bús vagyok, Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség Övedzi majd e büszke homlokot! Te csak szeress, ne legyen semmi gondod, Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod És drága könnyeiddel öntözöd!... Áldott vagy te az asszonyok között! Tenszíved az, mi téged fölmagasztal, Virágok nyílnak lábaid nyomán, Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly, Amerre jársz mint égi látomány: S hol szebb világok tiszta üdve támad, Te oda szállsz. Kivívtad koronádat, Körötted minden fénybe öltözött... Áldott vagy te az asszonyok között! Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes Szivedhez járul boldogan fiad. Szivem remeg, mert üdvössége teljes, Szivem zokog, de az öröm miatt. Ó, mert áldás nő az áldás helyén: Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én! Várnak reánk nem ismert gyönyörök... Áldott vagy te az asszonyok között!

Juhász Gyula: Hauser Gáspár

Ne nézzetek e folt hátán folt köpenyre, Valamikor rég bársonyruha volt. Fényes, finom. Az édesanyám vette, Ki arany hárfán altatót dalolt. Édesanyám hercegnő volt szegény És alkonyatkor sírva csókolt engem, Arany haj és glória volt fején. És én elvesztettem. Ne nézzetek e koravén ábrázatra, Valamikor olyan volt, mint a hó, Szelíd, finom. Az édesapám arca, Ki herceg volt, csodaszép, csodajó. Úr és beteg. Fehér kendő fején. Búcsúzó csókkal csókolt mindig engem. Úgy csókolt, mint a haldokló remény. És én elvesztettem! Most keresem a régi palotánkat És a hercegi édenkertemet. Az álmokat az arany nyoszolyában, Tört játékomat, tűnt reményemet. És dalolom az édesanyám dalát És apám csókját csókolom. Felettem Szállnak az évek s én várom tovább, Amit elvesztettem!

Juhász Gyula: Édesanyám

A Tisza partján él egy özvegyasszony; Szeméből könnyet egyet se fakasszon A nyomorúság, a gond és a bánat: Ó áldd meg Isten, édes jó anyámat! A Tisza partján él egy özvegyasszony... Tudom, hogy bút hoz néki minden alkony, Mert ő a jóság, szenvedés, a bánat: Holtig siratja édes jó apámat!

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára gondolok mindíg, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra. Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba. Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő - szürke haja lebben az égen, kékítõt old az ég vizében.

(1934. október)

József Attila: A Dunánál

1 A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. Mintha szivemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét. És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt - néztem a határt: egykedvü, örök eső módra hullt, szintelenül, mi tarka volt, a mult. A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők. 2 Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. 3 Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt - ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd, ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak. Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős - az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válok boldogon, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom! A világ vagyok - minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa - török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel - mai magyarok! ... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.

(1936. június)

Kosztolányi Dezső: Anya

Megláncoltál megint a karjaiddal, anyám, anyám. Reám raktad a gyöngeséged mázsás bilincseit. Most hordalak fájó lelkemben téged, amint te hordtál. Rád gondolok, kávédra, könnyeidre, özvegyi fődre. Veszekszem én veled és gondjaiddal, foggal-körömmel. Ha vidáman ballagnék egymagamban, mellettem lépkedsz. Első nő rég-elveszett édenemből, Éva leánya. Gyötörsz te is, áldott, s én mint gavallér, sírva szeretlek.

(1928)