Bálintffy Etelka: Üt az óra...

Üt az óra egyet... kettőt... Kandallómban hamvad a tűz... Künn a vihar szilaj szele őrületes játékot űz; Hófuvalmat hajt az útra, Majd rohanva, kacagva hoz Egy-egy hideg jégdarabot, S odaveri ablakomhoz. Mily félelmes, minő rémes Lehet most ott künn a pusztán, Midőn minden élő hang, mit Egy-egy farkas ordítoz tán, Mikor a hó egyformára Borít utat, halmot, völgyet, És a vihar vaskezével Megráz házat, erdőt, tölgyet. Kicsinyke ház tetejébe Néha gyorsan bekap a szél; Majd odafú ablakához, S rémületes dolgot beszél. Kicsinyke ház tűzhelyénél Hogyha ülsz most, édesanyám, És ha gyorsan perg a rokka, Gondolsz-e rám? gondolsz-e rám?

Komjáthy Jenő: Anyámhoz

Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje, Szivedből szeretet s élet szakad; Nappalodik a szenvedélyek éje, Meleg sugárként ömlik szét szavad. Buzdíts a jóra, ójj a küzdelemben, Szeretni, hinni ó, taníts meg engem! Szivedbe Isten lelke költözött... Áldott vagy te az asszonyok között! Ragyogjon arcod és ne sírj miattam! Bár most levert és bús vagyok, Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség Övedzi majd e büszke homlokot! Te csak szeress, ne legyen semmi gondod, Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod És drága könnyeiddel öntözöd!... Áldott vagy te az asszonyok között! Tenszíved az, mi téged fölmagasztal, Virágok nyílnak lábaid nyomán, Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly, Amerre jársz mint égi látomány: S hol szebb világok tiszta üdve támad, Te oda szállsz. Kivívtad koronádat, Körötted minden fénybe öltözött... Áldott vagy te az asszonyok között! Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes Szivedhez járul boldogan fiad. Szivem remeg, mert üdvössége teljes, Szivem zokog, de az öröm miatt. Ó, mert áldás nő az áldás helyén: Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én! Várnak reánk nem ismert gyönyörök... Áldott vagy te az asszonyok között!

Juhász Gyula: Édesanyám

A Tisza partján él egy özvegyasszony; Szeméből könnyet egyet se fakasszon A nyomorúság, a gond és a bánat: Ó áldd meg Isten, édes jó anyámat! A Tisza partján él egy özvegyasszony... Tudom, hogy bút hoz néki minden alkony, Mert ő a jóság, szenvedés, a bánat: Holtig siratja édes jó apámat!

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára gondolok mindíg, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra. Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba. Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő - szürke haja lebben az égen, kékítõt old az ég vizében.

(1934. október)