Réthy László: Isten képe.

Hatodnapon teremte Isten embert, Mint Mózes első könyve mondja: Saját képére! s aztán megpihent, mert A nagy probléma meg volt oldva. Saját képére? - Különös, hiszen ha Végignézzük az emberfajokat, A fehértől a koromfeketéig Egymásmellett van minden változat. Az igazi melyik hát - amely joggal Hivatkozhatik Isten képire? - Olyan kérdés ez, melynek sohasem Juthatnak el a - végire. De ha a tételt megforditjuk: - Az ember alkotta meg Istenét! Megértjük, mért volt fehér Jahve És mért imád a néger feketét? Az Isteneszmének az ember Amilyen maga, olyan színt ád, Amilyen saját lelke, lénye: Hisz’ magáról veszi a mintát! Ha ember helyett a világon, Más állatfaj volna a vezető, Isten képét minden bizonnyal Úgy festenék, amilyen ő. Ha a madár volna e sorsban, Azt mondaná, ha a nap fölkel: A láthatáron égi Isten Arany páva alakban jő fel. Ha pók volna szellemfölényben: Órjás póknak képzelné Istent, Ki hálójával tartja össze Az Eget, Földet, a nagy Mindent! S ha szarvasmarha volna az, ki Megértené a Mindenséget: - Egetrázó múúú! ünnepelné Az aranyszarvú istenséget!

Réthy László: Monothesimus.

Jahve teremté a Világot, Egy szavával, mondván: Legyen! S a nap sütött s forgott a föld, és Völgyben fű nőtt s a fa a hegyen. A hal eviczkélt a habokban, Nílusban krokodíl lakott, S az ember bicskájával egy jó Nagy bunkós botot faragott. Hogy megküzdjön a mamuttal s más Vadakkal, - de történt az is, Hogy fejebúbján vágta Ábelt, Káin a gonosz, a hamis. Éva anya is meghalt és más nő Nem lehetett semerre sem, S csodás! megszaporodott mégis Nő nélkül az emberi nem. S bolond fejjel sok mindent gondolt A világról, mely az - övé, Azt hitte Isten van tán száz is, És meséit tovább szövé. De Jahve nem tűrhette végre, Hogy nem tudják, hogy ő csak Egy, S zsidóknak nyilatkoztatá ki, E nagy titkot az égi kegy. Zsidóktól görögök, latinok S más népek tanúlták meg azt, (A kis Földközi-tenger szélén) Hogy mi az üdv, mi az igaz? Természetes, hogy a menyország, Rendelkezésre nekik áll, S akik nem egyistenhivők, hajh! Sorsuk a kárhozat, halál! De hisz Isten még sok más népfajt Teremtett saját képire! S aztéket, pápuát ’s még száz mást Mért felejtett el ennyire? Hogy e szegények, butaságban, S ős balbonában sinylenek, Pedig egy szavába kerűl csak: Hogy ők is üdvözüljenek! Hja! ugy történt, hogy mikor Jahve: Sugalmazta a Bibliát, Csak nagysokára fedezték fel Amerikát s Ausztráliát.

Réthy László: A kassai dómban.

Kora reggel még, - oly hideg van - S kis gyermekek hosszú sorokban Templomba mennek. Fiúk s lányok; külön padokba’ Imát rebegnek fagyoskodva A jó Istennek! Mise van s hosszú zsolozsmákat Osztály-tanitók intonálnak S mind énekelnek. Köhécsel egy köhécsel másik, Fiú s lány valamennyi fázik. S a percek telnek. Merev szemű, mogorva szentek, Maguk elé némán tekintnek. S az ódon ablak Üvegkockáin játszi szinbe, Egy-egy félénk sugárkát hint be, Az aranyos nap. A mise vége. - Nagy zsivajjal Tolong, siet ki a gyerekraj, Ragyog kint minden: A tavasz édes illatárja, A gyermekek szivét átjárja: Itt van az Isten!

Réthy László: Angyalok.

Éhinség előtt Vonatkozással Szabolcska Mihály egy minap megjelent költeményére. Micsoda nyár! - Rettentő kép ez! Kiég a föld, patak kiszárad; Erdőn, mezőn, amerre járok Alig látok egy zöld fűszálat. Sehol egy felhő! - Lángol a nap, S mint tűztenger izzó a lég, Az ég csókja volna - a máskor Kicsúfolt hitvány "csapadék!" Micsoda nyár! - s milyen tél vár ránk? Szegénynek ki ád kenyeret? Fájdalom, úgy van, - az éhinség Sötét démonja fenyeget. Nincsen takarmány! Szegény állat Potom pénzért kerűl piacra, Kis gazdaságok mennek tönkre, S tovább üvölt az élet harca. S egy ígét hallok: - "Isten büntet, Mert bűnös az emberi nem; Nézzétek, ime Isten újja! Az Égből jön az intelem!" Szent igaz, hogy hitvány az ember, De azt már fel nem foghatom: Vajjon mit vétett Isten ellen A szegény koplaló barom?

Réthy László: Angyalok.

E földi élet csak küszöb Egy fényes, magas Lét felé, Midőn a lélek boldogan Jut Istennek színe elé. Mily fényben trónol az Atya! Jobbján fiával és körűl: Rózsás felhőcskék habjain Milljó angyal repes, örűl. Anyáknak, hogyha gyermekük’ Veszitik el, milyen vígasz... (!) - "Isten magához vette" - most Aranyszárnyú kis angyal az... Mily megható (!), mikor beteg A kis poronty s az anya szól: "Bár elvenné Istenke őt, Akkor járna szegényke jól..." S míg angyalokkal tölti be, A Menny hét szféráját a Hit: A földön gyűlni látjuk a Pici síroknak ezreit...

Réthy László: Krisztusban élek.

Egész lélekkel, igaz szívvel Hódolok Krisztus szellemének! -Minden szavamból rám ismernek: Akik igazán keresztények. Imádom Krisztust! - Nagy szivének Hallgatom forró dobbanását, Az élet roppant mozgalmában: -Tengernyi hazugságon át! Ha Krisztus ma eljönne hozzánk S körülnézne a föld - színén: Csalódás, fájdalom, keservek Ütnének sebet nagy szívén. Azt látná itt, hogy fényes kasztok, Formákká törpiték az eszményt, Külsőségek, jelszók és dogmák Jelentik a hithű keresztényt! Csodálkozna, ha maga látná, Hogy vallása - "felekezet". S zárt érdekszövetkezetekké Szorúlt az "Emberszeretet!" És csodálkozna, hogy a kasztok, Az észt is lebilincselék: Kimondva, hogy Krisztus korának Tudása - örökre elég! Pedig Krisztus ilyet nem kívánt, Hisz a tudás - az csak keret, Mely korról korra változik, de Örök eszmény a "Szeretet!" Krisztus tana, nem tudomány, de Érzés! - mely szivünkhöz van kötve, Virág, amelynek gyökere Befogódzik a földi rögbe. Nem korok s fajok külömbsége A szeretet s a gyűlölet! Légy pogány bár, Jézusban élsz, ha Szent tanitását követed! Egész lélekkel, igaz szívvel Hódolok Krisztus szellemének! Ne vessétek meg a "hitetlent" Türelmes szívü keresztények!

Réthy László: A régi és az uj Isten.

A hajdankorban, aranykorban Göröghon szép szigetvilágát A rózsaújjú szűzi hajnal, Édes fuvalma lengte át. A mezők virágdiszt öltöttek, S a partra gyöngyöt szórt a hullám. S mint pillangók a virágkelyhen: Úgy szerettek, ifjú s a lány. Csak álmodott az ember s mit sem Sejtett, mi kétkedővé tenne, Az ég s a tenger tükör volt és Saját képmását látta benne. Emberi hangon beszélt minden, Virág, fény, árnyék, szélvész, tenger, S az ég s föld bájos összhangjában Gyermek és költő volt az ember. Az Olymp’ magas ködös ormán Zeüsz volt a fő-intéző, ki Az istenek és istennőknek Hívatását jelölte ki. Magának tartva meg a kormányt, S ha a világ romlásnak indúl: Rettegjen a föld minden népe, Villámai csapásitul. S a kiklopszok (villámkovácsok), A munkában karuk fesziték, Hogyha dörögni akar Zéüsz, Villám készlet legyen elég. De uj kor jött s az Olympusról Eltüntek mind az istenek: Szétfoszlott a mesék világa, Csak Zéüsz maradt meg, az Egy! Keresztény Isten lett Zéüszből, -Nem testi lény, de égi szellem, De megtartotta a villámot A bünrehajló ember ellen. És térdre hull, minden jó lélek, Ha zeng az ég s mennykő hull szerte, Csak a fizikus mühelyében nincs meg A Költészetnek ihlete. Most olvasom, hogy Towbridge doktor, Gőzbe villámszikrát pattintott, S dörgést produkált műhelyében, Zéüsz dolgába kapva ott. S konstatálta, hogyha a villám, A felhőt hévvel rázza fel: Az hydrogén és oxygénre Nagy dördülettel bomlik el.

Réthy László: Régi és uj világ.

A vallás menyországot ígér, Ott lesz a lélek örök üdve! Ez a hagyomány Egyptomból Került be a keresztény hitbe. I-ső kép. Ha földi pályánk megfutottuk itt, S levetjük lelkünk súlyos lánczait: Valami édes gyönyör vár, a mi Sorsunk nyügét felfogja váltani. Hogy mi az? - nem tud arról senkisem, Nem tudomány az: álom, sejtelem, Ami megfesti azt az életet, Amely a csillagokon túl lehet... És ahány hívő, anyiféle kép Színeződik meg az az égi kép. Az eszkimónak kövér fóka kell, Sok zsirja legyen, sose fogyjon el; Az ozmán, húri csókját várja itt, S szolgálatára áldozatjait, Kiket levágott Allahért, s aki Elmaradt zsoldját mostan adja ki. - Nekünk más eszmék lánczolatjakép, Valami lelki éden az az ég! II-ik kép. Az első szegény keresztények Kik Róma igaját viselték: Sanyargva, titkon, szüzi hittel Nézték, mily szép a ragyogó ég! Lelkük heve, minden ábrándja Olvadt belé a meny-kultuszba, S égi boldogságért esengtek, Megvetve, üldözve, kifosztva. S a középkorban, melynek "békó" És a "szent-kereszt" volt a képe: Jó papok hirdették, hogy tűrj, mert Az égben lesz az örök béke. E föld csak a siralom völgye! - S az ember szive tűrt, nem lázadt, S mint állat húzva rabigáját, Múlt lassan, század után, század. Kiváltságosak, úri rendek, Éltek vidám, hangos időket, S kik koplaltak s izzadtak értök? - Menyországgal főzték le őket. III-ik kép. De egyszer arra napnyugatra A horizonton szürke ködbe, Egy piros fény húzódott s mintha A lomha ködbe belekötne... Majd fényvillámok sziporkázva Mint színes csillagok kerengtek, S a hajnal jött s Páris felett Egy ismeretlen nap derengett! Feljött a nap, megmozdúlt Európa S lángözönt öntött a világra, S az álmos lelkeket felrázta, A szabadság szent harsonája! Uj világ jött s a középkornak Leomlott romjain uj eszmék És életelvek friss erői Fajunkat új munkára kelték. IV-ik kép. Csak itt, csak itt, ezen a földön Keressük életünknek czélját! A meny? - csak látszat, képzelődés Laplace és Herschel távcsövén át. Eszményünk, hogy fajunk e földet Révpartnak, otthonának lássa, Munkásnak, tudósnak, királynak A "közjó" legyen hivatása! "Egy a másért" legyen a jelszó! Ez edze meg legjobb erőnket, Ne lássunk méltatlan nyomort, és Elhagyott árvát, éhezőket. Mily szép ez a mi kicsi földünk, - Elámul szemünk a sok kincsen! S hányan vannak közöttünk, kiknek Még betevő falatjuk sincsen? Végszó: És száll az eszme sólyomszárnyon Végig a nagy kerek világon; S a humanizmus géniusza int: A "földön" akarunk mi boldogulni mind!

Réthy László: A gondviselés.

Mily szép a Föld! - mező ha zöldel S nyár derekán aranykalászt terem; A folyamakban hal tenyész s a háló Nem jő fel zsákmány nélkül sohsem. A nyáj s a csorda legelész s a csengő Elhallik messze, - idyll, hangulat; Az erdő szélen kürt szól s roskadó Szarvast űz egy vídám 1ovascsapat. A kertben méhkasok szép rendben állnak, Kis nyilásukon méhek nyüzsgenek, S ha édes mézzel megtelt már a kas, A méhtől elszedik - az emberek. Mert emberek vagyunk! - urak! - s a földtekén Azért van állat, növény, - gyöngy s arany, -lsten rendelte igy, a jó, a bölcs: - Hogy mienk legyen minden, ami van. S az oltárokról tömjén füstje száll Az Égbe, honnan minden jó ered; Hozsánna a nagy, szent, bölcs Gondozónak Ki minket embereket így szeret! De ám a mezők liliomait Is ő teremté s öltözteti fel! S a póknak is ő adta, hogyha éhes Hálójával a legyet fogja el. A vércsének, hogy gyors csapással A szegény fürjet fojtsa meg, Midőn a barázdákba’ futva Rovarra vadász kicsinyeinek. Ha erdő mélyén andalogsz s a lombok Között hallod a csalogány dalát: Nem látod-e sötéten elsuhanni A leselkedő fekete halált? Öldöklés mindenütt - Az élet Ily zordon, sivár terven épült! Egy Alkotó szerzette ezt a sok kínt? Nagy nevének - díszül, dicsőségül? Mi gyönyört lel ez alkotásban, Hogy teremtményi egymást falják? Hogy oda dobta a szegényt s a gyengét A zsarnoknak, - hogy azt uralják? Mi gyönyört lel az ádáz küzdelemben, Mely nemzet s nemzet közt dúl véresen, A világtörténet évezrein ...? -Mondjátok hittudósok meg nekem! Mondjátok meg, hogy mi értelme van A "fátumnak" mely vakon szórja szét: -Nem válogatva jóba’, rosszba’ - A pusztulás s a halál mételyét? A véletlennek mért van ily hatalma? A rendszerbe hogy illlik ez bele, Amelyet alkotott s vezérel Egy gondviselő atyai keze?... Nem, nem! Nem vagyok én hitetlen, De Zarathustra vallása igaz! Két Isten van: egy Jó és egy Gonosz! S amit látunk magunk körűl a földön, Mérhetlen sok száz emberöltőn. Örömet, kínt, diadalt és nyomort, Mit a forgó szerencse szele összehord: E két Istennek örök harca az!

Réthy László: Az anyanyelv.

Az emberek, ha járnak-kelnek, Hallanak mindenféle nyelvet: - Egyik csicsergő, fülbemászó. Ez komoly, az meg fennhéjázó; Egyik mintha nehézkes lenne, Mintha rithmus sem volna benne; Ebben túl sok a mássalhangzó, Abban meg lágyan hangzik a szó: De bármiféle, valamennyi Jót, szépet egyaránt fejez ki. Melyik hát a sok közt a legszebb? Nincs aki erre megfelelhet... Minden nyelv szép, hisz jó anyácskánk Csókjával hagyta nyelvünket ránk: A lelke szólt a bölcsődalba, S sírig azt halljuk - ébren-alva.

Réthy László: Örök igazság.

Mióta ember van a földön. A létezése okát kereste, Istent látott a Tűzgolyóba nappal, S holdfényben, csillagokban este. S ha sok halat adott a tenger. Vagy dögvész lepte barmait meg: Azt képzelte szegény, hogy égben s földön Harca folyik az isteneknek. Jó és gonosz véres küzdelme! Miből agya semmit sem ért meg... - Érzi, hogy ember, aki vadat ejt le, Mégis kicsi, nyomorgó féreg. S terhét hurcolva roskadásig, Lelke egy jobb létért esengett, S megalkotá a tulvilág hitét, mely Sebére hint gyógyitó cseppet. S jött egy próféta, akinél jobb Lelket nem látott a világ még, S az emberszeretet hitét hirdetve Feláldozta magát fajunkért. Két ezredév mult el azóta, S az emberiség ma se boldog, A tudás törte fel a titok nyitját: Önzés az Élet, s erőszak a Jog! Testvériség! - csak hiú álom Az "Én" a cél, a törvény, sarkpont, Jó az, mi Nékem jó és gonosz minden, Mi vágyam elé sorompót vont. Legszebb nő az, ki Nékem legszebb, S az Én hitem igaz s a legjobb, S barátom az, ki a nagy ádáz harcban Egy célra tör s Velem kezet fog. A harc folyik és földtekénken Minden rög egy gyengébbnek sírja, S az erősebb válik ki diadallal, Mert az győz - aki jobban bírja... S igy lesz mindig s uj korszakokban Uj jelszók váltják fel a régit, Hitvallások lesznek majd mások, ujak, Hirdetve koruk bölcseségit. S a jövő ködképében látok Egy nagy hajót fényben evezni, Melyet a változó korok eszméi Sem hagytak a hullámba veszni. Egy hitvallás hajója az, mely Egy igazságot visz magával, Melyet, ha már nem hiszünk semmit, semmit: - Minden lélek magáénak vall. Igazság, mely mindig igaz volt, Mit vall a sziv és tud az elme, Egy igazság! - mely túl él minden kort s ez: Az anyaszív örök szerelme! S megy a hajó, folytatja útját, S a hullámokat büszkén járja, S az élet tengerén a szél zúg: "Szent anyasziv! - Óh Ave Mária".

Réthy László: Nőm halálakor.

Beteg volt szegény, - nagy keservek Ütölttek házunkon tanyát: A lelkem sírt, ha vigasztaltam A hervadó, szelíd anyát. Két pici gyermekünk napestig Játszadozott a kis lakásban: Nem értették, hogy falaink közt Mily mérhetetlen bánat van? Aztán meghalt és ott állottam A sírnál, csüggedten, letörve; S a kisebbik gyermekem kérdé: - Mért teszik a mamát gödörbe? - Hazajöttünk és nehány hétig A "mamát" emlegették még: - Hogy egy szép aranyos kocsin Messze, egy kertbe elvitték... Aztán rokonokhoz jutottak S szépen nőttek a gyermekek: És a kedves uj környezetben Egészen otthonossá lettek. Egyszer hallottam egyiktől, hogy "Tuli mama" vigyáz miránk: - De ugye apus, egyszer régen Volt nekünk egy másik mamánk?

(Tokaji Nagy Irén, meghalt Budapesten 1893. március 14-én)

Réthy László: Az én pesti családom.

A muzeum mögött négy szeglet
Határol egy területet,
Amelyen folyik napi életem
S e kis világ ma már elég nekem.

Reggel, ha szobám elhagyom
Első a sarki "Balaton";
S ha elolvastam több lapot:
A hivatalba ballagok.

Utközben két koldusnő vár,
Mindketten rég ismernek már,
S ölükben kicsi gyerekök;
Tapsolnak mindig ha jövök.

Egyiknek ajka behasitva,
Gyöngy-fogacskáit csucsoritja,
S nekem szegény oly szépnek látszik,
Ha pufók képén öröm játszik.

Másik sarkon féllábu vén,
A kalapját nyújtja felém,
S a vak asszony kezét érintve,
Tudja, hogy én állok előtte.

S a muzeum-kertben a fákon,
Guggol a sok veréb az ágon:
Tűrve a szegény "bohém" sorsát,
S kapnak egy-két marékkal morzsát.

S így telnek lassan a napok:
Istenem, mily gazdag vagyok!
És boldog az egész napom,
Ha kenyerem megoszthatom.

(Budapest, 1910. április 8.)

Réthy László: Isten képe.

Hatodnapon teremte Isten embert, Mint Mózes első könyve mondja: Saját képére! s aztán megpihent, mert A nagy probléma meg volt oldva. Saját képére? - Különös, hiszen ha Végignézzük az emberfajokat, A fehértől a koromfeketéig Egymásmellett van minden változat. Az igazi melyik hát - amely joggal Hivatkozhatik Isten képire? - Olyan kérdés ez, melynek sohasem Juthatnak el a - végire. De ha a tételt megforditjuk: - Az ember alkotta meg Istenét! Megértjük, mért volt fehér Jahve És mért imád a néger feketét? Az Isteneszmének az ember Amilyen maga, olyan színt ád, Amilyen saját lelke, lénye: Hisz’ magáról veszi a mintát! Ha ember helyett a világon, Más állatfaj volna a vezető, Isten képét minden bizonnyal Úgy festenék, amilyen ő. Ha a madár volna e sorsban, Azt mondaná, ha a nap fölkel: A láthatáron égi Isten Arany páva alakban jő fel. Ha pók volna szellemfölényben: Órjás póknak képzelné Istent, Ki hálójával tartja össze Az Eget, Földet, a nagy Mindent! S ha szarvasmarha volna az, ki Megértené a Mindenséget: - Egetrázó múúú! ünnepelné Az aranyszarvú istenséget!