A hajdankorban, aranykorban Göröghon szép szigetvilágát A rózsaújjú szűzi hajnal, Édes fuvalma lengte át.
A mezők virágdiszt öltöttek, S a partra gyöngyöt szórt a hullám. S mint pillangók a virágkelyhen: Úgy szerettek, ifjú s a lány.
Csak álmodott az ember s mit sem Sejtett, mi kétkedővé tenne, Az ég s a tenger tükör volt és Saját képmását látta benne.
Emberi hangon beszélt minden, Virág, fény, árnyék, szélvész, tenger, S az ég s föld bájos összhangjában Gyermek és költő volt az ember.
Az Olymp’ magas ködös ormán Zeüsz volt a fő-intéző, ki Az istenek és istennőknek Hívatását jelölte ki.
Magának tartva meg a kormányt, S ha a világ romlásnak indúl: Rettegjen a föld minden népe, Villámai csapásitul.
S a kiklopszok (villámkovácsok), A munkában karuk fesziték, Hogyha dörögni akar Zéüsz, Villám készlet legyen elég.
De uj kor jött s az Olympusról Eltüntek mind az istenek: Szétfoszlott a mesék világa, Csak Zéüsz maradt meg, az Egy!
Keresztény Isten lett Zéüszből, -Nem testi lény, de égi szellem, De megtartotta a villámot A bünrehajló ember ellen.
És térdre hull, minden jó lélek, Ha zeng az ég s mennykő hull szerte, Csak a fizikus mühelyében nincs meg A Költészetnek ihlete.
Most olvasom, hogy Towbridge doktor, Gőzbe villámszikrát pattintott, S dörgést produkált műhelyében, Zéüsz dolgába kapva ott.
S konstatálta, hogyha a villám, A felhőt hévvel rázza fel: Az hydrogén és oxygénre Nagy dördülettel bomlik el. |
0 komment:
Megjegyzés küldése